Kalandozások Malajziában

A penangi...

Szilveszter éjszakai túra az erdőben motorbalesettel tarkítva... :)

2014. január 01. - Csaba Péntek

Többen kérdezték, hogy milyen volt a Szilveszterem, amire egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy HIHETETLEN :) Valahol pont ez volt a célom, hogy valami nagyon emlékezetes dolgot kellene művelni, de a képzelőerőmet jócskán túlszárnyalta a valóság.


Még 31-én kora délután se tudtam pontosan hova fogok menni Szilveszterezni. Szerencsére több meghívást is kaptam kollégáktól, hogy menjünk vacsorázni, iszogatni, moziba, tűzijátékot nézni, bulizni, de valahogy nem igazán voltam olyan hangulatban, hogy ezek közül bármelyiket is válasszam. Talán a felerősödött honvágy miatt is, de inkább kis magányra vágytam, így bármennyire is sajnáltam, de visszautasítottam ezeket az invitációkat, viszont mindenképpen valami maradandó emlékgyártásban gondolkodtam. Végül késő délután jött az ihlet, mi lenne ha éjszaka feltúráznék egyedül a Penang-hegyre, mivel onnan az összes tűzijátékot lehet majd látni. Így hát fogtam magam és munka után elugrottam a Tescoba venni elemlámpát meg pár müzliszeletet a túrára. Gyorsan bepakoltam a legszükségesebb holmikat a hátizsákba: 2 ásványvíz, 2 sör (csak Szilveszter van), 4 müzliszelet, svájci bicska, fényképező, elemlámpa és ennyi.

Este 9-re értem a hegy lábához, így 3 órám volt, hogy felérjek a csúcsra. Ha jól emlékszem, amikor legelső hétvégén nappal feltúráztunk, akkor 2,5 óra alatt teljesítettük a távot, így gondoltam ez most is menni fog. Azért bevallom őszintén, hogy amikor megláttam így koromsötétben a felfelé vezető utat kicsit elgondolkodtam, hogy talán mégse annyira jó ötlet ez így egyedül egy elemlámpával. Ezt a bizonytalanságot tovább fokozták az esőerdőből kiszűrődő hangok, amelyek sokkal erősebbek és mondhatni rémisztőbbek, mint amiket idáig a Bükkben hallottam :)

Szerencsére makacsságomra most is számíthattam így elindultam... annyit érdemes tudni a felfelé vezető útról, hogy irtózatosan meredek, tényleg ilyet még az Alpokban sem láttam soha, így már az első pár 100 méter után a vádlid és a lábad teljesen bedurran... emlékszem legutoljára már 500m után meg kellett állnunk egy alapos pihenőre. A hőmérséklet 31°C volt, ami több mint 90%-os páratartalommal párosult, tehát tényleg mindenedről folyik a víz, minden egyes lépésnél izzadságcseppek hullnak alá az emberről... (közben unalmamban azt számolgattam, ha feltételezzük, hogy egy csepp 2ml akkor hány perc alatt veszítek el 1 liter folyadékot :P)
Szóval a fizikai kihívást megkaptam, de ennél sokkal erősebb volt a lelki nyomás, vagy nevezzük egyszerűen csak félelemnek. Már az első perctől kezdve plafonon az adrenalinszint, tényleg semmit nem látsz az erdőben, mindössze az elemlámpa fényét, mindenhonnan hangok és különböző neszek teszik még izgalmasabbá, és persze a tudat, hogy egyedül vagy. Ebből kifolyólag próbáltam elég erőltetett menetben haladni, aminek köszönhetően a lihegésem és az agyamban lüktető erek elég jól elnyomták a külső zajokat, amíg egyszer csak ordítást hallottam oldalról... persze a kés a táskában volt a hátamon, esélyem nem volt elővenni, sőt annyira féltem, hogy lemerül az elem a lámpában, hogy előzőleg bekészítettem a tartalék elemeket a zsebembe, ráadásul polaritásnak megfelelően, hogy ezzel is minél kevesebb időt töltsek majd el a teljes sötétségben. Szóval az ordítás valamilyen majmoktól származhatott, ami úgy hangzott, hogy éppen küzdenek egymással, igaz a hang alapján nehezen tudtam elképzelni, hogy a kis 5-6 kilós makik képesek legyenek ilyen üvöltésre... abba már bele se mertem gondolni, mi van ha esetleg nagyobb majmok is vannak itt.

Egy rövid videó és egy fotó, hogy jobban el tudjátok képzelni a szituációt:

DSCN5947.JPG

Szerencsére a tájékozódással nem volt gond, hiszen mivel egy szigetről van szó, így nagyon eltévedni nem lehet, az azért csak feltűnik, akármilyen idegállapotban is legyen az ember, ha egy közel 15km-es hídon átkószál :) Továbbra is próbáltam a lehető leggyorsabban menni, de éreztem, hogy egyre jobban fáradok, viszont nem mertem megállni pihenni, elég volt egyszer-kétszer hátranézni a sötétben és az mindig adott annyi plusz energiát, hogy tovább haladjak. A zajok továbbra se szűntek, sőt van egy nagyon jellegzetes magas hang, ami annyira erős, hogy szinte a láncfűrészhez tudnám leginkább hasonlítani, na az a frekvencia tényleg az ember idegszálait pengeti, pláne amikor a fejed felől, vagy a hátad mögül jön.

Elértem az utolsó egy km-hez, itt már nagyon lelassultam, szinte nem is előre léptem, hanem inkább oldalra vitt a lábam, hiába próbáltam a kezemmel lenyomni minden lépésnél a térdem. A fejemben csak az járt, hogy fel kell érni a csúcsra, és hogy mekkora hülye vagyok, hogy Szilveszter éjszaka halálra paráztatom magam egy esőerdőben, ahelyett hogy valamelyik szórakozóhelyen élvezném a korlátlan italfogyasztást. Viszont ekkor jött a felmentő sereg egy motoros srác, aki gondolom látta rajtam, hogy nem őszinte a mosolyom és felajánlotta, hogy felvisz... a motorozáshoz kapcsolódó érzéseimről már beszámoltam egy korábbi írásban (http://penangi.blog.hu/2013/11/30/robogo_halalfelelem_vendegszeretet) így ezt most nem ismételném, abból már úgy is kiderült, hogy nem rajongok a kétkerekűekért (kivéve a bicajt ;)). Ennek megfelelően illedelmesen visszautasítottam a nagylelkű ajánlatot, de a srác csak erősködött, hogy tényleg nagyon szívesen segít, így végül beadtam a derekam és felpattantam mögé.

Ekkor történt az, amire tényleg nem számítottam, egy borzasztóan meredek résznél, a Fülöp-szigeteki srác egyszer csak elindul balra, majd jobbra, megint balra és a következő pillanatban már ki is kötöttünk a motorral az út melletti betonárokban... nekem "szerencsém" volt mert a levegőben eszközöltem egy szaltót és a hátamra estem, viszont a hátizsáknak köszönhetően egyedül a gerincem legalsó csigolyájában éreztem fájdalmat, meg persze a könyökömön és a térdemen kisebb horzsolások, de csak kicsit vérzett. Viszont szegény srácra ráesett a motor az árokban, így próbáltam feltápászkodni és leemelni róla a vasat. Neki a lába sérült meg, illetve mindkét papucs, úgy ahogy van leszakadt róla. Még a motorról is csak kisebb alkatrészek törtek le. Ezt már tényleg én magam se akartam elhinni, hogy Szilveszter éjszaka egy filippinóval fogok az árokba borulni, de hálát adtam, hogy ennyivel megúsztuk.

Végül azért csak felértünk, a srác számtalanszor bocsánatot kért a történtekért, végül elköszöntünk. Itt fent már voltak emberek, akik kocsival jöttek fel megnézni a tűzijátékokat. Eléggé megbámultak, hogy folyik rólam a víz, koszos a ruhám, itt-ott vérzek, meg persze gondolom a fáradtság is kiült az arcomra. De a lényeg, hogy sikerült :)

Viszont később visszajött hozzám a motoros kaszkadőr barátom, és megkért, hogy csatlakozzak a társaságukhoz, mivel ők fent piknikeztek, így végül csak belecsöppentem egy korlátlan étel-ital fogyasztásos estébe, ráadásul az éjfélt már 5 új Fülöp-szigeteki barátommal ünnepeltem :D Azért a tűzijátékokkal párhuzamosan büszkén elénekeltem a Himnuszt a hegy tetején, gondoltam ilyet még úgyse hallottak a majmok (itt most tényleg az állatokra gondolok :)).

A történet úgy fejeződött be, hogy a srác hozott le szintén motorral a hegyről (ez tipikus az az eset amikor nem tanulunk a hibánkból :P) és hajnal 1 után nem sokkal már haza is értem, ahol egy gyors zuhanyzás keretein belül lemostam a vért magamról, átöltöztem és elindultam a kollégákkal bulizni... :)

+500

A bejegyzés trackback címe:

https://penangi.blog.hu/api/trackback/id/tr425719735

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.