Kezdetét vette a kapuzárási pánik, így gondoltam az utolsó előtti hétvégén még meg kellene ejteni egy kirándulást. Régóta terveztem, hogy jó lenne átszelni Malajziát autóval, mármint ellátogatni a keleti partra. Amikor péntek délután kinyomtattam egy térképet a cégnél, az egyik szintén Penang-ban állomásozó amerikai kolléga ezt kiszúrta, és jött a hirtelen ötlet, hogy mi lenne ha csatlakozna. Így másnap hajnalban már mentem is érte, de mint később kiderült elaludt, tehát hiába vártam rá egy órát. Viszont ezáltal kicsit negatívan vágtam neki a 6 órásra tervezett kocsikázásnak.

Aztán Murphy újra kopogtatott, hiszen teljesen magabiztosan a telefonban lévő GPS-re akartam hagyatkozni, csakhogy a készüléket nem töltöttem fel éjszaka, tudván hogy a kocsiban van az autós töltőm. Van is, csatlakoztattam is, aztán amikor már csak 25%-on volt az akku, akkor realizáltam, hogy valami gebasz van. Eszembe jutott, hogy még a régi GPS az autóban maradt, így gyorsan kipróbáltam a kábelt vele, de addig feszegettem, amíg kitört a GPS-ből a csatlakozó. Remek, Malajzia közepén egyedül mindenféle navigáció és telefon nélkül.

Ami miatt még izgatottabb voltam, az a munkatársak által említett tény, hogy ezen az útszakaszon szoktak lenni kósza elefántok. Belegondoltam, hogy azért ha az ember esetleg egy elefántot trafál el 100-al, akkor ott azért erőteljesen csattannának az ormányok és lobognának a fülek. Tehát nem mondom, hogy stresszmentes volt az út, de izgatottan vártam, hogy mikor botlok az útszélén a nálunk ugró őzikét ábrázoló táblára elefánt kivitelben. A poén, hogy találtam valami hasonlót, nem mondom, hogy ez elefánt, de Bambinak böszme, íme:

Megérkezvén a városba, belekezdtem a szokásos városnéző koslatásomba, ahol rengeteg meghökkentő dolgot láttam, de inkább ugorjunk a vasárnapra. Előző nap spontán vettem egy hajójegyet, ami a közeli szigetre szólt, viszont picit aggódtam, hogy egy napba bele fog-e férni ez a kaland, plusz még az esetleges elefántokkal tarkított hazavezetés :) Így megint hajnali kelés következett, de még 9 óra előtt sikerült a szigetre keverednem. Ahol először nem találtam a helyem, hiszen ez nem volt betervezve, így nem készültem listával a felkeresendő látványosságokat illetően. Ráadásul a szigeten se utak, se autók, se térerő, se internet, így a teljes nyugodtság járta át a helyet.

Jártamban-keltemben, mármint kb 2-300m-en lehetett sétálni a parton, amit dzsungel vesz körül, rábukkantam egy programra, miszerint elvisznek hajóval búvárkodni 5 különböző helyre. Amint víz alá tettem a fejem, a csoda kezdetét vette. Egyszerűen leírhatatlan sokszínűséggel varázsolt el a korallzátony élővilága, rengeteg színpompás hal és növényzet között mártózhattunk meg. A harmadik állomásnál egyszer csak megpillantottunk egy kb. 1,5 méteres levesteknőst a vízben. Soha nem láttam ekkora teknőst, pláne nem a természetes környezetében. Egyből csobbantunk a vízbe és szinte együtt úszkáltunk vele. A negyedik állomás neve az etetés, ahol a hajón kezembe nyomtak egy szelet kenyeret és szinte belöktek a vízbe. Abban a pillanatban több száz kishalból álló raj közepén találtam magam, akik a kenyér mellett néha belőlem is próbáltak csipegetni :)

Majd következett az utolsó állomás, az úgynevezett cápa-pont. Itt már az idegenvezető is bejött velünk a tengerbe, ahol hirtelen elénk mutatott. Szerintem erre senki se számított, egy 2,5 méteres cápa úszott felénk. Őszintén bevallva a legelső gondolat, ami átsuhant az agyamon, az kb. (cenzúrázva) az "a rohadt életbe" lehetett. Majd két dolog jutott az eszembe, először is mekkora mázli, hogy most nem nyomtak kenyeret a kezembe előzőleg, habár gondolom a cápa esetében ez nem nyom semmit a latba. A második, hogy vérzek-e valahol (csak volt haszna a sok cápás filmnek :D). Ezek után gyors esélylatolgatás következett, összesen négyen voltunk a vízben, így 3/4 sanszom volt, hogy először ne engem kóstoljon meg. De mivel a vezetőnk még mindig mellettünk volt és nem tűnt izgatottnak, így konstatáltuk, hogy minden rendben lesz, és "gyönyörködtünk benne" ahogy a cápa körözött körülöttünk.